Közösségfejlesztés a mélyszegénységben élő közösségekkel
A szócikk szerkeszthető (közösségi) változata:
https://cskwiki.hu/pub/kozossegfejlesztes-a-melyszegenysegben-elo-kozossegekkel-szerkesztheto/
Nincs recept arra, hogy hogyan is dolgozzunk a közösségekkel, a településekkel, a településrészekkel. Minden esetben a helyi viszonyokat kell alapul venni, és azokat figyelembe véve lehet csak a megfelelő módszert, módszereket kiválasztani. Ahhoz, hogy ezt a fejlesztő szakember, majd a köré csoportosuló központi mag és szélesebb kör meg tudja tenni, az első és legfontosabb lépés annak a közösségnek a megismerése, amellyel dolguk van. Ez a feltérképezés egyrészt a már rendelkezésre álló dokumentumok, adatok, helytörténeti írások összegyűjtésével és tanulmányozásával történik. Másrészt a helyi intézmények, szervezetek, az ott élő emberek megkérdezésével, az emlékeiknek, az érzéseiknek, a viszonyaiknak a feltárásával. A közösségfejlesztő szakember és a közösségi aktivisták ezek alapján tudják elkészíteni a tervet, amelynek mentén haladni fognak a munkájuk során, és ez segít nekik megtalálni a megfelelő módszereket is.
A közösségfejlesztési folyamatterv sohasem tekinthető véglegesnek. A cél állandó: hogy változás történjen a helyi emberek és egyéb szereplők aktív cselekvésén keresztül. Az ide vezető út és a módszerek folyamatosan változnak, a közösség akarata és választása szerint. Épp ezért fontos, hogy a közösségfejlesztő rugalmas legyen, ne ragaszkodjon a saját elképzeléseihez, s azonnal reagáljon a felmerülő igényekre.
Megszólítás, bevonás, aktivizálás
„Mindenki elég okos, hogy saját magát irányíthassa olyan ügyekben, amelyek rá tartoznak.” (Tocqueville)
A részvétel megteremtésének fontosságáról nap mint nap sokat lehet hallani. Fontos, hogy az emberek részt vegyenek a saját életükben, vagyis megteremtsék annak a feltételeit, hogy beleszólhassanak az őket érintő kérdésekbe, azoknak résztvevői, aktív alakítói legyenek, ne csak passzív szemlélői, elszenvedői. A bevonás folyamatával teremtjük meg a részvétel lehetőségét.
„A valahová tartozás a részvételt magát is jelenti: részt veszek annak a közösségnek az életében, ahová tartozom. A részvétel az élet teljességére kiterjedő megnyilvánulás és létforma. Általános értelemben a részvétel az egyén és a közösség szintjén jelentkezik.
Az egyén szintjén arról van szó, hogy az egyén maga is részt vesz saját életének irányításában, azaz felelősséget vállal önmagáért. A sodródás helyett a cselekvésre vállalkozik, mintegy megalkotja a maga életét, értékeket fogalmaz meg a maga számára, annak megfelelő célokat tűz ki, és társakat választva küzd e célok megvalósulásáért.
Közösségi szinten a részvétel már az egymás és a közösség ismeretét és azon belüli kapcsolatait is jelenti. Jelenti továbbá az egymás iránti bizalmat, a kölcsönös támogatást és szolidaritást, a közös normákat és a viszonosságot. Beszélhetünk részvételről a társadalom szintjén is, amikor a részvétel a társdalom interakciós és intézményes folyamataiban valósul meg. Politikai megközelítésben a részvétel a döntési folyamatok különböző szintjein való részvételt jelenti.”[1]
Ahhoz, hogy a részvétel megvalósuljon, kellenek társak, információk és közös cselekvések.
Nem mindegy, hogy milyen szándékkal vonjuk be az embereket. Csak látszatból tesszük, vagy valóban így is gondoljuk és számítunk rájuk, vagy még a látszatot sem kívánjuk fenntartani? Azt is el kell dönteni, hogy csak az ötletelésbe, a tervezésbe vonjuk be a helyieket, vagy a megvalósításba is, és mindennek milyen teret és rendszerességet biztosítunk.
Ahhoz azonban, hogy valóban bekapcsolódjanak a helyi emberek a közösségi folyamatokba, az intézmények életébe, fontos, hogy minden a legnagyobb nyilvánosság előtt történjen. Ez nemcsak a rendezvényekre, a szolgáltatásokra vonatkozik, hanem a tervezői megbeszélésekre is. Ki kell alakítani a részvételek rendszerességét, így a találkozók rendszeressé válásával megkönnyíthető a helyi emberek bekapcsolódása.
A részvétel minősége alapján aktív és passzív bevonásról beszélhetünk.
Aktív a bevonás abban az esetben, ha folyamatba kapcsoljuk be az embereket, és a tervezéstől kezdve a megvalósításon át az értékelésig számítunk az aktív részvételükre. Nemcsak igényeket mérünk, hanem bevonjuk őket a cselekvésekbe is, mégpedig úgy, hogy mindegyiküknek van benne feladata.
A másik a passzív bevonás. Ebben az esetben az emberek eljönnek a rendezvényekre, igénybe veszik az intézmények által kínált szolgáltatásokat, de az intézmény további életéből kimaradnak. Nem kíváncsiak a fejlődésére, a kialakított viszonyaira. Csak egy fontos: minél magasabb színvonalú és jobb szolgáltatást nyújtson az intézmény, a többi a dolgozók feladata.
Többféle szakmai érv szól amellett, hogy a mélyszegénységben élők megszólításához és aktivizálásához más módszerekre és eszközökre van szükség, mint a társadalom más rétegei esetében. A közösségfejlesztés szerint a közösségfejlesztési folyamat fókuszában a bizalomépítés, a partnerségen alapuló párbeszéd megteremtése áll, ahol nincs alá-fölérendeltség. A rendszeres közösségi beszélgetéseken közösen tervezik a cselekvéseket, majd közösen cselekszenek akkor is, ha mélyszegénységben élő emberekkel dolgoznak együtt. A mélyszegénységben élő emberek eléréséhez és elköteleződéséhez ugyanezekre van szükség, a fő hangsúly azon van, hogy milyen minőségű az a folyamat, amibe bevonjuk az érintetteket, és mennyire tekintjük őket partnernek.
Többféle módon lehet elérni a mélyszegénységben élő embereket, családokat. Információk gyűjtésével azoktól az intézményektől, amelyek kapcsolatban állnak a szegénységben élőkkel, esetleg meg lehet keresni már lezárt társadalomfejlesztéssel foglalkozó projekteket, és számba lehet venni azokat az embereket, akikkel ők dolgoztak együtt. A kiválasztott területen elindulhatnak közvetlen beszélgetések is az érintettekkel, de lehet azt a módot is választani, hogy közösségi rendezvények alkalmával kínáljuk fel a csatlakozás lehetőségét.
Az első és legfontosabb lépés a bizalom és önbizalom építése. A bizalom megteremtésének módja a személyes beszélgetések kezdeményezésével kezdődik. Megtalálhatjuk az embereket intézmények kapcsolatain keresztül, vagy egyéb ajánlások segítségével, de ezt az első lépést, hogy felkeressük őket, nem hagyhatjuk ki. Odafigyelve rájuk, emlékezve a családjukra, az őket foglalkoztató problémákra vívhatjuk ki a bizalmukat, az elköteleződésüket a folyamat iránt. Van úgy, hogy elegendő az egyszeri találkozás, és már ekkor sem csupán kapcsolatfelvételre kerül sor, hanem kiépül az együttműködés, de időnként többszöri személyes beszélgetés szükséges ennek eléréséhez. Amikor már van egy csapat, akik hajlandóak a többiekkel leülni és közösen gondolkodni, megszervezhetjük az első közösségi beszélgetést.
Az emberek aktivizálása úgy is történhet, hogy a különböző érdeklődési körökre és az egyénekben meglévő tudásra klubok szerveződnek. Gyakran derül fény ilyenkor arra, hogy vannak, akik egyes kézműves technikákhoz vagy valamilyen termék előállításához mesteri szinten értenek. Érdemes az így előállított termékekből kiállítást rendezni, s megmutatni a településen élőknek is. Ezek az események megemelik az embereket, büszkék lehetnek magukra, erősödik az önbizalmuk azon keresztül, hogy megmutatták a tudásukat a többieknek is.
Figyelni kell arra, hogy az önbizalom erősítése mellett a közösségi identitás is kialakuljon és erősödjön. Ha csak az egyének felkészítése történik meg, és az ügyeket nem emeljük a közösség szintjére, akkor egymás mellett, egymással jó barátságban lévő emberek lesznek egymás mellett, akik azonban nem tudnak közösségben gondolkodni.
Irodalomjegyzék:
- [1] Vercseg Ilona: Közösség és részvétel, – a közösségfejlesztés és a közösségi munka gyakorlati elmélete. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület és az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék könyvsorozata. Budapest, 2011. 33. p
A szócikk alapját képező dokumentum: Esélyegyenlőségi módszertani útmutató
